István, a király

A rendkívül nagyszabású, egyes elemeiben mégis szándékosan visszafogott, szigorú rendezői-tervezői kontroll alatt tartott produkció egyszersmind felesel a magyar történelemmel, amikor folyamatosan a ’mi lett, volna ha?’, illetve a ’lehetett volna-e másként?’ zavarba ejtő kérdéseit pedzegeti. Alföldi a történelemkönyvekből jól-rosszul bebiflázott ún. igazságok helyett alternatív megoldási lehetőségeket kínál, mindeközben végig egyetlen, nagyon is méltányolható szempont vezérli: az alapanyag színházzá tétele. És ha ezt a pofonegyszerű alapvetést elfogadjuk, máris érthetővé, sőt valójában szükségszerűvé válik a darabhoz tapadó obligát pátosz következetes kiiktatása, a színpadi helyzetek drámai szituációkként történő értelmezése, egyben annak a szüntelen tudatosítása, néhol már zavaró sulykolása, hogy amit látunk, az (csak) színház.Na kérem, helyben vagyunk, pont erről szól az István, a király. A dátum meg persze teljesen mindegy, lehet 1000, meg 1983, de főleg 2013. A szereplők ugyan folyamatosan cserélődnek, a lényeg mit sem változott.